Verejtékben úszó arcát hátulról sütötte a nap, így kicsiny, kerek szemei sötét izzását alig lehetett kivenni a szembefényben. Néhány másodpercig állt ott mozdulatlanul, majd eltűnt; Zerka tétován kapott utána, de ujjai csak az üres levegőt markolászták. Néhány másodperces dermedtség után leült a földre, arcát a tenyerébe temette és halkan sírni kezdett.

Nem erre számított. Csak azt a foltot akarta megnézni még egyszer; azt hitte, akkor valahogyan elrendezheti magában ezt az egészet, ha látja, hogy mégsem olyan sötét az, amilyennek akkor látta. Talán csak egyszerű érzéki csalódás volt, semmi egyéb. Mivel úgyis annyira sötét volt, már-már megpróbálta elhitetni magával, hogy tévedett, valójában nem is történt semmi különös. Igen ám, de akkor Ő miért iszkolt el azonnal, amikor meglátta? Zerka most hirtelen úgy érezte, szétszaladnak a gondolatai, és csak időnként villan be egy-egy foszlány, ami sehogyan sem illeszkedik valami kerek történetbe.

Igaz, Ő sohasem próbált hozzá közeledni, szinte tudomást sem vett a létezéséről. Zerka volt az, aki minden lehetséges alkalmat megragadott, hogy felhívja magára a figyelmét, mert annyira vonzónak találta, holott sem szépnek, sem daliásnak nem lehet nevezni ezt az alacsony, cingár figurát. Hogy mi fogta meg benne, tán ő maga sem tudta, mégsem tudott szabadulni a vonzerejétől. Ezért aztán addig-addig kísérletezett az ismerkedéssel, amíg a volt vadászházban össze nem futottak; nem volt ott senki más, csak ők ketten. Ő nem szólt semmit, de mire Zerka bármit szólhatott volna, gyakorlatilag már meg is történt a dolog, aminek végeztével elszörnyedve rohantak el mind a ketten.

Merengéséből velőtrázó sikoltás riasztotta fel.    

Folyt. köv. holnap este. (június 24-edikén, csütörtökön)

Kommenteket szívesen. Véleményeket, leveleket a recuperabo@gmail.com-ra.